Novella --- Jesé Rodríguez: A napsütés vége

Sziasztok! :D Megjöttem az ígért novellával, bár tudom, hogy legtöbbetek a ...BIL legújabb részére kíváncsi. Azért remélem a Jesés novella, sem fog csalódást okozni, hiszen én imádtam írni az első sortól az utolsóig. Nem szeretnék sok mindent elárulni róla inkább olvassátok el, ha van kedvetek. 

Viszont köszönöm a megjegyzéseket az előző részhez, a pipákat és az új feliratkozóknak kellemes olvasást szeretnék kívánni. 

Megpróbálok minden megjegyzésre, e-mailre, askos kérdésre válaszolni a napokban és megyek véleményt nyilvánítani csak kicsit el vagyok havazva mostanság és időm nagy részében pihenek. Szóval a lényeg, hogy sort kerítek mindenre! A következő részről nem tudok sokat mondani egyenlőre még az alapon dolgozok. Oldalt megtalálhatjátok, hogy milyen terveim vannak a jövőre nézve.

Kellemes olvasást és rúzsos puszi mindenkinek! :) 

El Perdón

A napsütés vége 

Kilenc, elmondhatatlanul hosszú hónap után olyan volt visszatérni Madridba, mint átélni a pokol legrosszabb feladatát. Utáltam látni, hogy minden ugyanolyan maradt, hogy semmi sem változott és nélkülem is ment tovább az élet. Fogalmam sincs minek kellett visszahívniuk a szüleimnek, mert tökéletes életem volt Londonban, ahová nem ért a spanyol foci legalja. Imádtam a londoni életet, minden mesésen gyönyörű volt még annak ellenére is, hogy eleinte fájóan kínzott a napfény hiánya és kénytelen voltam elfogadni, hogy az eső fog uralkodni az életemben. De hát ez pontosan jól jött hiszen új élethez, új időjárás dukált és sokkal jobban illet hozzám a csendes eső, mint az égő napsugarak.

 Amint lekanyarodtam a szürke Audival a bejárat előtt, nem tudtam nem észrevenni a fekete csillogó autót, amely a bokrok árnyékában foglalt helyett. Számtalanszor elképzeltem milyen lesz az újratalálkozás, milyen lesz újra látni őt a csúnya elválás után. A szívem hihetetlen sebességre kapcsolt, mert bár eltelt majdnem egy év, de még mindig ugyanolyan hevesen dobolt, mint amikor együtt voltunk. Végignéztem a takaros sportkocsin, amelyben annyiszor utaztam, amelyben millió egy emlékünk volt. Mosolygásra késztetett valahányszor eszembe jutott, hogy éjszakánként mennyit feküdtem a motorháztetőn a csillagokat bámulva miközben Jesé, lélegzetfinom simítássokkal kényeztette a bőrömet. Nem akartam elveszni az emlékek hadába, visszasüllyedni abba az állapotba, amely hosszú ideig sújtotta a mindennapjaimat és ennek hatására elköltözni.

Persze nem panaszkodom London gyönyörű és a karrierem szárnyal, de Jesé mindig első lesz az életemben legyen szó bármiről. Hiábavaló volt tagadni, akár egy percig is, a focista nem tűnt el az új élet ellenére sem, de semmiképp nem fogom engedni, hogy ebből meglásson valamit. A nemrég felfedezett káros szenvedélyem után kaptam, amely a táskám legnagyobb zsebében lapult pár ingóság mellett. Ujjaimat erősen rákulcsoltam, majd kikaptam egy hosszú, fehér szálat és rágyújtottam. Imádtam érezni, ahogy a füst távozik és a pár perc melankolikus megnyugvást, amit a cigaretta okozott. Késlekedés nélkül szálltam ki az autóból, mert ameddig az ujjaim között van addig, azt hiszem fogom tudni kezelni a játékost.

A bézs, faragott bejárati ajtót hatalmas robajjal csaptam be magam után, felhívva a házban élők figyelmét, hogy megérkezett a legkisebb családtag. Alig értem el a tengerkék vázát apámmal találtam szembe magam, aki mit sem változott a hónapok alatt ugyanolyan vékony, ősz hajú üzletember maradt, mint mikor elmentem. Azonban a mellette álló férfi, aki egykor minden este mellettem hajtotta álomra a fejét sokkal izmosabb, karcsúbb lett a felépülése óta. Nem voltam képes tovább nézni, főleg nem akartam az arcára pillantani, mert újból átéltem volna, azt a Bajnokok Ligája meccset, ami tönkretett minket így inkább a padlóra dobtam a drága táskám és lassan, minden élvezetett kihasználva szívtam egyet az ujjaim közt égő cigiből.

- Én is örülök, hogy újra Madridba lehetek. – gúnyolódtam miközben kíváncsian néztem körbe, mert szokatlan volt, hogy ilyen üres legyen a ház. – Elmondanád, hogy miért kellett visszajönnöm? – néztem apámra, aki mintha lefagyott volna. Azt hitte, hogy majd rajongó módjára fogok viselkedni, ha meglátom a volt szerelmemet? Mert valóban így viselkedtem, amikor még volt olyan, hogy mi. De kilenc hosszú hónap tanítja az embert és én megtanultam kezelni, azt hogy milyen távolságtartónak lenni.

- Mindent a maga idejében, kislányom. Pár perc és végzünk Jesével, addig foglald el magad. – intett és az ajtó felé kezdte terelni a Real játékosát. Tudtam, hogy ezt azért teszi, mert nem akar minket egy légtérben látni, mert pontosan tudja, hogy mennyire fáj nekem az, amit velem tett. Köszönés nélkül igyekeztem a hátsó kertbe, útközben eloltva a cigarettát. Miután leültem a legkényelmesebb fotelba, amelyre a nap úgy tűzött, mintha nyár lenne elvesztem a melegben. Éreztem az apró szellőket, az ajtó suhogását miután apám kilépett rajta és éreztem, hogy hatalmas beszélgetés előtt fogok állni, de sem kedvem sem pedig időm nem volt rá, úgyhogy igyekeztem minél hamarabb letudni, mert találkozóm van az egyik legnagyobb madridi játékossal, aki hosszú évekig a legjobb barátom volt.

- Kérlek, ne próbálj mentegetőzni. Nem zavar, hogy tartjátok a kapcsolatot csak meglepett, hogy ilyen hamar találkoznom kell vele. – néztem Danilo Torres arcára, aki érzelmeit soha sem tudta leplezni és emiatt sok baja származott üzletemberként. – A többiek? Szerettem volna beszélni anyával pár percet, mert millió egy dolgom van és rövidesen Sergioval találkozom. – magyaráztam időt sem hagyva a válaszolásra. – Miért kellett visszajönnöm? Tudod, hogy szeretem Londont!

- Én sem úgy terveztem, hogy Jesé itt lesz, de váratlanul beugrott elhiheted mennyire meglepett, amikor meghallottam, hogy itthon vagy. Nem hívtunk volna haza, ha Fernandonak ez nem lenne fontos. Fogalmam sincs mennyire követed nyomon őket, de Nando visszatért az Atleticohoz és családi összejövetelt akar, ahol te is ott vagy. – tájékoztatott miközben szürke nyakkendőjét meglazította. Kellett pár perc mire felfogtam, hogy mit mondott és, hogy az unokatestvérem újra visszatért a gyerekkori klubjához, amely annyi mindent adott neki. Végtelenül örültem, mert tudtam, hogy Nando élete nem igazán nevezhető könnyűnek. Ott akartam lenni mellette és látni a Vicente Calderónban, amint újra magára ölti a piros-fehér mezt.

- Megértem apu, most viszont tényleg mennem kell. Ígérem mindent átbeszélünk, amint hazaértem. – álltam fel, elindulva az otthonomba, de a lépcsőn visszafordulva még odakiáltottam a helyet foglaló apámnak. – Örülök, hogy hazahívtál! – nem vártam meg a válaszát, felkaptam a még mindig padlón heverő táskámat és elindultam a találkozási helyünkre, ami a szokásos helyen volt, Madrid egyik elhagyatott terültén, ahová az iszákos fiatalok járnak, hogy a szüleik ne találhassák meg őket, amikor az alkohol mámorába őrültségeket csinálnak. Onnan tudom, hogy régen mi is folyton ezt csináltuk mielőtt Sergio rá nem világított, hogy az ő életében sem vált hasznára az ital és meg nem fenyegetett, hogy beárul Fernandónak.

 Attól a pillanattól kezdve barátok lettünk és nem Nando lett a közös pont az életünkben. Sese normális útra terelt, nem engedte, hogy a szüleim pénze miatt beképzelt felnőtté váljak, aki a bulizás, drogok és egyéb örömöknek éljen. Olyan volt számomra, mint egy báty, akivel mindent megbeszélhettem, aki ellátott Real Madrid mezekkel és meccs jegyekkel holott befolyásos család lévén könnyen megkaphattam volna mindezeket. Elsőként értem a semmit nem változó helyünkre és miután sikeresen leparkoltam, a fakorlátra csimpaszkodtam, ami elválasztott attól, hogy lezuhanjak a füves területre, amely alig volt nevezhető annak. Piros tornacipőm orrával, a kavicsos földet rugdostam elterelésképp, mert újra és újra lejátszottam magamnak a mai találkozást. Szintén, a védőnek köszönhetően ismertem meg Jesét, de nem igazán örült mikor összejöttünk, mert pontosan tudta, hogy milyen focistabarátnőnek lenni valamint, hogy milyen őrült, fiatal játékosnak lenni. Ezért intett a fiútól, de akkoriban nem igazán érdekelt, hogy mit mesél még annak ellenére sem, hogy soha nem tanácsolt rosszat. Idegességembe mélyen a farmer rövidnadrágom aljába kapaszkodtam, beletöröltem izzadt tenyerem és előhalásztam egy újabb pusztító cigit. Olyan volt ez a szál számomra, mint a férfi, akit szerettem. Vad, pusztító, élvezetett nyújtó, de hamar tovaszálló. Békésen hunytam le a szemem és élveztem, azt a cseppnyi örömöt, amelyet nyújtott, amikor egy basszus hang felrázott.

- Ugye tudod kislány, hogy árt az egészségnek? Nem lenne szabad ilyesmit csinálnod! – mordult rám kikapva a kezemből és eloltotta a földön. Mosolyogva néztem bosszús tekintetét majd minden előzetes nélkül a karjai közé tolakodtam.

- Annyira hiányoztál! Az egyetlen ember, aki miatt szomorkodtam, hogy itt hagytam az te voltál. – fúrtam a fejem a nyakhajlatába és puszit nyomtam rá, amitől folyton a hideg rázta.

- Még most sem értem, hogy miért mentél el. Jesét lerendeztük volna, máig nem vagyok képes normálisan hozzászólni. Ronda és undorító dolog volt, ahogy elüldözött, de én itt lettem volna. Istenem, annyira haragudtam rád! – motyogta miközben csontropogtató ölelésekben részesített.

- Nem tudtam itt maradni Sese, a napfény, az utcák minden rá emlékeztetett. Tudod mennyire kivoltam és London jót tett nekem. Elfogadtam, hogy kivagyok és remekül élek. – bontakoztam ki a karjai közül. Megigazítottam az öltözékem, mert minden kényesen felhúzódott miközben Sergiot lestem. Ő sem változott sok mindent, talán csak annyi történt, hogy új tetoválások gazdagították a testét, ami már túlzásnak számított. – Még mindig a Bestiával vagy? – kérdeztem félvállról, de tudtam a választ, mert tisztában voltam vele, hogy csóró embert magába bolondította az elvetemült tornásznő.

- Szépen viselkedj! – rótt meg, de hiába, mert Ramos tisztában volt a helyzettel, hogy soha nem fogom megkedvelni Pilart. – Vele vagyok, de ne beszéljünk rólam. Mindenre kíváncsi vagyok, ami veled történt. – így elmeséltem neki mindent az elköltözésem napjától kezdve míg haza nem értem és ott nem futottam össze a nemkívánatos vendéggel.

- Mit szólsz hozzá, hogy Nando hazatér? Újra ellenfelek lesztek, méghozzá városi riválisok. – cukkoltam, de csak vállat vont.

- Örülök neki, hogy visszatér, mindig is a legjobb barátom marad és, ha neki ez így könnyebb akkor én boldogan küzdök meg vele. De az Atletico, úgyse képes átvenni a Királyi Gárda helyét. Minek magyarázom, ezt neked? Hisz te igazi madridista vagy! – simította hátra az egyik szemembe lógó barna hajtincset.

-  Nem, már nem vagyok az. Elvesztettem a hitemet és mindenemet, amikor vége lett annak a Bajnokok Ligája meccsnek. – szomorúan néztem, a mindig vidám arcba, amely olyan hirtelen komorult el, mintha valaki hasba vágta volna.

- Ne engedd, hogy az a barom még mindig befolyásoljon. Nem fogom szó nélkül nézni, hogy újra elmenekülj. Azt meg főképp nem, hogy elveszítsd a foci iránti rajongásod. Te vagy a legnagyobb rajongóm, nem élhetek a legnagyobb nélkül. – próbált vigasztalni, de sikertelenül, mert amint vége lesz Fernando Torres bemutatkozásának elhagyom, ezt a várost vissza sem nézve. – Most pedig menjünk enni, a csapat nagy része meg látni szeretne. – húzott az autó felé. Előttem haladva ment a kocsival és miután sikeresen leparkoltunk egy kissé elhanyagolt étterem előtt kéz a kézben léptük át a küszöböt. A rég nem látott arcok sorra bukkantak fel, mindenkit szívmelengető volt megöleli. Igaz, nagyon kevesen voltunk, a legtöbben hiányoztak, de a régi banda akkor is jelen volt. Pepével kezdtem beszélgetni vicces sztorikról, amikor kinyílt az étterem vörös ajtaja és belépett Jesé, aki amint észrevette, hogy hol vagyunk egyből gyorsléptekkel csökkentette a távolságot. Sese már éppen a háta mögé tolt volna, amikor jeleztem neki, hogy minden rendben. Nyomtam egy puszit az arcára és megelőztem a bajt azzal, hogy a fekete hajú istenség elé léptem.

- Lia, kérlek hallgass meg, szeretnék beszélni veled, négyszemközt. – magyarázta fájóan szomorú arccal, de erőt véve magamon elhúzódtam az érintése elől, hiszen félő volt, hogy engedek a csábításának és megint én járok rosszul. Így inkább minden érdekeltség nélkül feltartottam a kezem és belekezdtem a monológomba.

- Nem érdekel, hogy mit akarsz mondani. Volt egy csodálatos kapcsolatunk, te tönkrevágtad, mert nem akartad, hogy tanúja legyek a felépülésednek hiszen gyáva módon a csalódottságba menekültél úgy álcázva, mintha férfi büszkeség lenne. Drága Jesé, túl tettem magam rajta, új életem van és nem fogom feláldozni, ezért. – mutattam körbe, majd nagyon közel hajoltam hozzá, hogy csak ő hallja, amit még én sem tudtam elfogadni, de ezzel talán közelebb leszek a célomhoz. – Vége van! – suttogtam. Egy utolsó pillantást vetettem és rá éreztem, hogy kezdi felfogni a szavaimat. Amilyen gyorsan csak tudtam a bejárati ajtóhoz léptem el sem köszönve senkitől, de azért egy csípős megjegyzést még odaszúrtam a srácoknak, hogy nehogy élve felzabálják a volt szerelmemet.

– Srácok, azt hiszem Atletico szurkoló lettem! – röhögtem miután lenyomtam a fémkilincset. Még távolról hallottam, hogy felhördültek, majd óriási nevetésben törtek ki, de amint becsapódott az ajtó elhalkult minden én pedig élveztem a napnyugtát Madrid egyik legpocsékabb helyén. A göröngyös járdán sétálva, a szürke autóhoz csak egyetlen gondolat járt az eszembe mégpedig, hogy valami nagyon is rendbe jött bennem, mert nem érzem a fájdalmat a férfi után, sem a sóvárgást ami kilenc hónapig bennem volt. Helyrekattantam és, azt hiszem ez az első lépés a lezárás felé, mert most már  biztos vagyok benne, hogy Jesé Rodríguez  és Lia Torres az első szerelem miatt volt ennyire féktelen. Szép emlékek voltak, de már azok is maradnak. Csendesen várok az esőmre, amely talán nem várakoztat meg sokáig és véglegesen elfeledteti a napsugarakat.