Sziasztok! Ugyan nem a ...Because I Love You történet következő részével jöttem, hanem egy Dani Carvajalos novellával, ami Titania listáján szerepel szóval zárójelesen megjegyzem, végeztem az elsővel! :) Sajnálom, ha csalódást okoztam, de nem vagyok még kész a résszel és nem szeretnék összecsapott, minőségtelen munkát kiadni a kezeim közül. De, azt megígérhetem, hogy amikor következőleg bejegyzéssel jövök akkor az már a ...BIL lesz. Megértéseteket köszönöm és remélem elnyeri a tetszéseteket ez a kis szösszenet.
Mint, ahogy az már gondolom feltűnt a blog új külsőt kapott és végre egy új fejlécet is, bár nem éppen tavaszi a hangulat, de nagyjából meg vagyok vele elégedve és csak itt-ott kell szépítgetni egy kicsit. Hamarosan befejezem a menüpontok átalakítását és közzé teszem, hogy végre ti is láthassátok milyen irományok kerülnek fel a közeljövőben. Mindenkinek megpróbáltam válaszolni askon, a megjegyzésekre illetve egyéb közösségi oldalakon. Köszöntöm az új feliratkozókat, a pipákat és kommenteket pedig szívből köszönöm.
Kellemes olvasást és rúzsos puszi mindenkinek!
Love me like you doHarcolj értem
Nem
tudtam eldönteni, hogy melyik a jobb dolog, ha az ember érzéketlen, mint a
villanyoszlop vagy, pedig minden lehetséges érzés pillanatok alatt
keresztülszáguld rajta, mint ahogyan, azt nemrég jómagam is tettem a pálya szélén álló
Audival. Egyszerűen nem tudom eldönteni, melyikre van szükségem. Úgy érzem be
vagyok skatulyázva egy dobozba, ahonnan nincs menekvés és az a sorsom, hogy
életem hátralevő részét ott töltsem. De a franc essen bele, hiszen még csak 21
éves vagyok! Szeretem őt, de néha magába szippant az az érzés, hogy csak
muszájból vagyunk együtt, mert egyikünknek sem akad más. Folyamatosan
mérlegelem magamban, hogy mennyire illünk össze, hogy mennyire mérhető a
kettőnk közti szeretett, de az igazság az, hogy, amint betoppan a látóterembe
azonnal eldobnám mindenem. Szeretem, de nem tudom mennyire elég ez!
Folyton
bizonygatni magamnak, neki és a szurkolóknak, hogy igenis imádom a focistámat
fárasztó, unalmas és elveszi a lelkierőmet. Folyamatosan érezni az utálatot,
amit felém árasztanak lehangoló, félő, hogy nem sokáig leszek képes elviselni.
Gondolataim pörgését hirtelen zavarja meg a hatalmas fényszóró lámpák, amelyek
egyenesen a szemembe világítanak. Előbb- utóbb tudtam, hogy megtalálnak, de nem
akartam itt hagyni a zöld pályát, a hűvös füvet, amely nyugtatólag simítja a
hátamat. Úgy érzem ma este a csillagok is nekem ragyognak, de mindez nem számít,
hiszen a Madrid-i élethez vissza kell térni. Nem várakoztathatok meg senkit,
így miután letörlöm az izzadságcseppeket a homlokomról és visszafojtom a
könnyeimet a könyökömre támaszkodva nézem a sötét alakot, aki az elhagyatott,
kissé silány állapotban lévő kerítés mellett felém baktat. Nem látom rendesen,
mégis pontosan tudom, hogy a hátvédem az. Hunyorogva dőlök vissza, mert minden
erőm elszállt, érzem, hogy most következett el
az idő, hogy végre tiszta vizet öntsünk a pohárba és Dani bevallja, mit
gondol egyáltalán rólunk. Vajon van még esélyünk? Sok mindent elrontottunk,
sokszor nem érzem magam méltónak hozzá, sőt még abban sem vagyok mindig biztos,
hogy nekünk együtt kell lennünk.
Gyenge
vagyok, mérhetetlenül gyenge, mintha a kitartásom, a büszkeségem elszállt
volna. Érzem lépteinek súlyát, érzem a meleg szél leheletét a karomon, amikor
megáll fölöttem. Félek, mert ez a perc örökké élni fog az emlékezetembe.
Szaporán pislogva nézek fel, de nem látom tisztán az arcát. Sötét ruhája
belevész az éjszakába, a kocsi égve hagyott fényszórói sem gátolják meg, ezt.
Szó nélkül heveredik le mellém, már éppen szólni akarok, hogy felesleges ezt
tennie, amikor erős, inas kezét összekulcsolja az enyémmel. Mindig is nyugtató
hatással volt rám, főleg olyankor, ha a szurkolók körében voltunk, de Madrid
mindent megváltoztatott. Miután visszatértünk ebbe a zsúfolt városba látszólag,
tökéletesen rendben volt velünk minden, de aztán ahogy jött a nagyobb hírnév, a
nagyobb fizetés úgy jöttek is a bajok. Fogalmunk sem volt többé arról, hogy mit
érez a másik, hogy mit csinál egyáltalán a másik, ha nem vagyunk együtt.
Értitek már mibe fáradtam bele? Nemcsak kettőnkbe, de az életbe is! Rühellem
Madridot mindent, ami vele kapcsolatos, egyszerűen elvette életem szerelmét,
kétséget ébreszt bennem és benne. Hol marad a hevesen dobogó szív? Hol marad az
ártatlan csók? Hol marad egyáltalán, az igaz szerelem? Mert jelen pillanatban
egyikőnk sem érzi. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy Dani sem érzi ezeket.
Éveknek tűnő percek telnek el mire felém fordítja a fejét és az őzbarna
szemeivel fogva tartja az enyémet. Az utált könnyek mégiscsak előtörnek a
kétséget árasztó szemeimből, börtönbe zárásuk egyre nehezebbnek tűnik. Hagyom,
hadd csorogjanak le az arcomon, barázdát hagyva rajta, hátha lemossa rólam, ezt
a mocskot.
- Utálom,
ha sírsz! – motyogja, miközben szabad kezével az arcom felé nyúl, hogy
letörölje a sós könnyeket. Látom a szemeiben, hogy meg van rettenve, látom
rajta, hogy bánja a dolgokat. – Sajnálom, hogy tönkretettelek. – hajol közelebb
és, amikor a szája már csak centikre van az ajkaimtól eltávolodik. Elhúzza a
kezét, idegesen túr bele sötét hajába közben egész testével fölém tornyosul,
mint valami istenség. Képtelen vagyok elengedni hiába tép a bizonytalanság
egyszerűen, ahogy az emberek a nyár végét sem képesek elfogadni, úgy én sem
vagyok képes lemondani róla.
-
Nem tettél tönkre Dani! Ketten tettük tönkre magunkat, a mi életünkben nem volt
jó a változás, de megértem, mert egyszer, úgyis átestünk volna ezen. A
kötelesség hívott és mi nem kezeltük jól. – simítottam végig a borostás arcon,
amelyen olyan rég láttam őszinte mosolyt. Hevesen tört rám az érzés, hogy
azonnal látnom kell, mert azzal helyrehozhatunk mindent, szükségem volt arra,
hogy kimondja közben a biztató szavakat. – Mond, hogy van még esélyünk!
-
Egy percig sem képzeltem, azt hogy nincs esélyünk, Novio. Nem vagyok képes
elengedni téged, hiszen olyan nehezen kaptalak meg. Hiszem, hogy tudunk
változni, hiszem, hogy Madrid nem a poklunk lesz és hiszem, hogy együtt mindent
megoldunk, mert harcosok vagyunk. – fúrja a fejét a nyakamba a mondandó végén
és különös nyugalommal tölt el, amint megérzem a lélegzetét a torkomnál.
Szorosan magamhoz ölelem, mintha soha többé nem lennék képes elengedni, közben
folyamatosan ráz a zokogás.
-
Nem akarok eltávolodni többet ennyire, Dani. Olyan idegen számomra ez a világ, a
felhajtás, a szurkolók, a sok szitok, a lenézés, engem mind felőrölnek.
Szükségem van a továbbiakban rád és arra, hogy megtaníts kezelni, ezt, mert
magamtól képtelen vagyok. – suttogom szaggatottan.
-
Tudom, Novio, de soha többet nem engedem, hogy kételkedj magadban vagy
kettőnkben. – mormolja az ajkamba. Óvatos, szelíd csókot lehel rá, de nem
engedem, hogy elhúzódjon. Biztos vagyok benne, hogy a kétségek még jó ideig
társaim lesznek, de eljött az idő, hogy megosszam a szerelmemmel. Ketten együtt erősek vagyunk,
míg külön élő roncsok és bár neki ott a foci, de most már tisztában vagyok
vele, hogy én is éppen úgy kellek neki. Nem gondoltam volna, hogy ez az
elhagyatott pálya fog minket megmenteni, de hittem abban, hogy megmenekültünk.
Szorosan ölelve veszek el a csókjában, miután felhúzz és kéz a kézben
egymáshoz bújva indulunk el a két autó felé, de csak a focistáéba szállunk be.
Amint gázt add és kifarol megpillantom az arcát, amelyen ott ül a mosoly és
egyszerre hevesen kezd el dobogni a szívem, mert Dani Carvajal a Real Madrid
hátvédje végre képes boldogan előretekinteni.
|